láttam csettegőt.

régen jártam már az alföldi kis városban. város? pff… mindegy, nem ez a lényeg, hanem az, hogy láttam csettegőt. újra, ami már négy éve nem adatott meg nekem, holott emlékezetem óta gyakran találkoztam a jelenséggel. hogy más vidéke(ke)n hogyan hívják, vagy egyáltalán van-e máshol ilyen szenzációs jármű, mint az alföldön, nem tudom. az ismertetéshez most a wikipédiából egy idézet:

A csettegő népi lelemény szülötte, házilagos készítésű, munkagépet, lassú járművet jelent. A mezőgazdaság szűkös jövedelmező képessége nem engedte meg a modern parasztgazdának, hogy hozzájusson a termeléshez szükséges modern mezőgazdasági gépekhez, ezért a szükséges eszközöket magának kellett előállítania. A csettegő házilagos konstrukciójú, házilagos kivitelezésű motor hajtotta jármű, amelyet főleg mezőgazdasági célra, szállításra, munkagépek hajtására használnak. Építésére mindenféle, egyébként hulladéknak, roncsnak számító anyagot felhasználnak, pl. kerti traktort, motorkerékpárt, autóroncsot, gépek fődarabjait. Készítése átlagon felüli kreativitást és műszaki érzéket is feltételez. A nevét az első ilyen jellegű járművek hangjáról kaphatta, amelyet egyhengeres dízel szivattyúmotorokból építettek.

rendkívüli mázlim volt, hogy a vasútállomás felé tartva, a városból már épp elmenőben léve, utolsó percek egyikében a hátam mőgül, jó messziről meghallottam a motorizált lovaskocsi éktelen kattogását, ahogy felém közeledik. gyorsan letértem az útról a járdára a bokor mögé, [hogy ne balhézzon a parasztbácsi a paparazziért] majd lekaptam az utazót, kivettem a fényképezőgépet a táskából, bekapcsoltam, megvártam, amíg ideér, legvégül pedig az őrült kattintgatások jöttek. az akció sikeresnek mondható:

de persze nem egy csettegőért utaztam 800 kilométert, hanem az első, öt éves általános iskolai osztálytalálkozónk volt, ami rendkívüli élményt jelentett számomra, többet is, mint az az egy szem lassú jármű. jó volt öt év után újra látni nyolc évem társaságát. sok pénzt otthagytam a vacsorára és a többire, de régen éreztem magam társaságban ilyen jól.

a felhők és a hdr esete.

a mai nap fényképezésének témája a hdr-technika volt. tegnap találtam a neten egy cikket, ami erről szólt. mivel érdekel a fényképezés, és szeretnék is sokkal többet tudni, mint most, előszeretettel vetettem magam az írás mélyére. aki nem tudja, miről van szó, mellékelem neki a cikk linkjét pont itt.

így az újabb tanulási és fejlődési lehetőségektől felspannolva ma délután tettem egy megterhelő túrát a saját teraszunkig, és elkezdtem a felhőket fényképezni – természetesen állvánnyal. először külön, kézileg állítottam be minden alul- illetve túlexponálást, majd a fényképező automata sorozatfelvételét vettem igénybe. photoshoppal dolgoztam, mivel más programom [még] nincs. állítólag nem a legjobb, dea zt hiszem, most megfelel. a saját beállításaimmal többre mentem, csak jóval több időt vett igénybe a folyamat, addig meg lassan ugyan, de biztosan és rendíthetetlenül arrébb vánszorogtak a fotóalanyok. ez sajnos a végeredményen is látszik, de talán a hangulatot nem befolyásolja nagyon. ma is tanultam valamit. majd még gyakorlom.

éjszaka.

nálam öcsém jó fényképezőgépe + tegnap vettem fotóállványt = éjszakai fotóséták. tegnap megelégeltem a tanulást, így sötétedés után felkerekedtem fényképezni. legközelebb a hősök tere meg az andrássy van innen, ahol ki tudtam próbálni az éjszakai “hosszúexponálós, autófényszórójacsíakbanlátszós” fényképezést. kimondottan élveztem. és szerintem egész jók is lettek. csináltam egy pnaorámát is a hősök teréről, de sajnos egyrészt akkor még nem volt eléggé sötét, másrészt pedig lejárt a panorámakészítő programomnak a harminc napos próbaverziója, és még nem volt kedvem új után keresgélni vagy érvényesíteni. ma este is megyek, de mivel már nem kell készülnöm sehova [csak korán kelni a szegedi vonathoz], van időm bőven, szerintem átmegyek budára. addig meg gondolkozom, hogy hott ol fényképezzek. mert van időm arra is…

2oo8.o6.o7.

nosztalgia.

mivel már van saját notebookom, amit nap mint nap használhatok, szükségem lenne néha a régi dokumentumaimra, hallgatnám néha a régi zenéimet is, röviden kifejezve magam: örülnék, ha itt lenne az összes régi cuccom. így gondolkoztam két héttel ezelőttig.

ritkán járok haza, rendszerint havonta csak egyszer sikerül. a gép még csak egyszer járt otthon, de akkor valahogy elmaradt, hogy áttöltsük az otthoni asztali gépről a [dani] nevű partíció tartalmát. DE. két hete jött fel pestre a család többi tagja, így egy hordozható winchesteren a kérésemre felhozták az összes cuccom. eddig nem volt túl sok időm rendezgetni, matatni köztük, körülnézni az iszonyatos rendetlenségben, de most rászántam magam, hogy kicsit belessek az évekkel ezelőtti énembe – így, “egyetemista” fejjel. azok a mappák, amikben nagyon régen nem jártam, talán a képszerkesztő programokkal való ismerkedésem első szakasza, azaz a pre-photoshop időszak mappái, mégjobban szűkítve a kört, leginkább a GIMP névvel kezdődő mappáim, ahol az xcf kiterjesztésű rétegelt képek találhatók.

végignéztem őket. kábé öt éve nem használom a GIMP nevű képszerkesztő programot, hanem inkább a photoshoppal ismerkedem; ez tehát azt jelenti, hogy 13-14 éves fejjel kezdtem el ismerkedni az ilyen dolgokkal. sosem csináltam intenzíven, de azért érdekelt is az új hobbim. úgy emlékszem, hogy a hvtm.hu volt az az oldal, ami felkeltette az érdeklődésemet a rajzolás/retusálás iránt. mi is lett volna egy 13 éves srácnak érdekes és ösztönző, mint egy autók virtuális tuningolásával foglalkozó oldal… egy képet fel is töltöttem a többi közé, de így utólag visszanézve egyáltalán nem előnyöset sikerült elküldenem, de nem baj. sajnos a képek nagy része elveszett [egyszer sikerült "lenulláznom" a gépet], de néhány produkció a véletlen segítségével életben maradt.

tehát ezeket végignéztem. némelyik megmosolyogtató, némelyikre elismeréssel vigyorogtam egy “tényleg, már emlékszem, hogy mennyit szenvedtem vele – és sikerült” felkiáltással. amik megmaradtak, leginkább a kísérleteim, nem a kész munkák, sajnos. de ha már ennyit szövegeltem, megpróbálok néhány jó képet is vágni hozzá. íme: